Egy német városba került. Egyedül volt, ahogyan a többiek is, akikkel érkezett, mindenki egyedül volt. S persze a német nők nem akartak szóbaállni velük, mert mit kezdhet egy német nő egy ázsiai férfival, aki egyszer egy szép napon felkerekedik, és otthagyja őt, mondjuk összetört szívvel, ráadásul terhesen. A kollégiumban a többi fiú, akik németek voltak, nem győztek megbirkózni a nőkkel, annyian voltak, néha kitettek egy táblát ennek a vietnámi egyetemistának, hogy egy óra múlva gyere vissza. S akkor ez a vietnámi iszonyatosan megalázva érezte magát és ment ki a kollégium udvarára és aztán egy városi parkba, tél volt, borzalmasan hideg, ő egy meleg országból érkezett. Most itt meghalok, gondolta, hogy a fagy majd véget vet ennek a megalázott életének, de a test erősebb volt. A test nem vietnámi volt, elsősorban test.
Visszakullogott egy óra múlva, s egész éjjel ott didergett a paplan alatt, s arról álmodozott, hogy egyszer majd vele is valaki, talán majd, ha hazakerül. De a hazaút lehetősége egyelőre nem látszott. Megtanulta jól a vendéglátók nyelvét, társaságban olyan volt, mintha ő is ebben a német városban, Drezda, nőtt volna fel. Egyes helyi születésű lányok már feledni vélték, hogy ez a férfi ázsiai.
Negyedéves volt, amikor bejött az a német lány. Buli volt a kollégiumban. Nagyon szépnek látta. Annyira fehér volt a bőre, hogy nem is tudta volna másnak látni. A fehér, az szép. Mi lenne abban rossz, gondolta, hogy beleszerettem. Ha csak addig tart, ameddig itt vagyok, az is elég, én is kitehetek egy táblát a szoba ajtajára, hogy gyere vissza két óra múlva, egy is elég lenne, de gondolta, majd bosszúból kettőt ír rá. Persze a lánynak ez pont nem volt elég, s biztosítékokat kért, hogy örökre együtt maradnak. A férfi ígéretet tett, hogy házasság, gyerekek, és polgári élet. Akkor már elvégezte az egyetemet, elkezdett egy német gyárban dolgozni, egyelőre mintha csak szakmai gyakorlatot akarna szerezni, de akkor már tudta, nem megy vissza újraépíteni a lerombolt országot.
Hat év telt el és lehetősége kínálkozott, hogy hazalátogasson. A német lánynak csorgott a könnye, mikor a repülőtérre kísérte. Ugye, nem maradsz otthon. Nem, mondta a férfi, tudod, hogy nem. Nem tudom, mondta a német lány, csak azt lehet tudni, hogy úgy van, ami már megtörtént, ami még nem történt meg, az bárhogy lehet. De ez nem lesz bárhogy, mondta a férfi, bár ő is úgy gondolta, hogy ez most lehet bárhogy.
Közép-Vietnámban volt a falu, ahol felnőtt, minden idegen hadsereg ezt a részt bombázza szét, mert ez a folyosó észak és dél között, itt lopóznak át az északi katonák, itt szállítják az utánpótlást az ellenállóknak délre. De hiába bombáztak mindent porrá, a betolakodóknak egyszer el kellett kotródni, nem voltak képesek elbánni ezzel a leszegényedett vietnámi bandával, akik földalatti alagutakból és a járhatatlan mocsarak mélyéről csaptak le a betolakodókra.
A férfi megérkezett a faluba. Leszállt a buszról. Nem ismerte meg a valahai lakhelyét. Más épületek voltak, s főként azok, amiket ismert, már nem voltak. Felnőttekkel futott össze. Az osztálytársai anyukái ültek egy bolt előtt, az egyik felkiáltott, te vagy az Toán? Én mondta a férfi. Egy pillanatra öröm futott át az asszony arcán, aztán elkomorult. És hol van az én kisfiam, az hol van? Hol van az én Kungom és Dungom és Kuanom. Az asszonyok nézték ezt a túlélőt és ömlött belőlük a fájdalommal keveredett harag, hogy ez a Toán, ez persze túlélte, de hová lett az ő kicsi gyerekük.
Így ért haza a szüleihez. Elhatározta, ha még jön, csak éjszaka érkezik, és nem hagyja el a szülei házát. Így is tett még néhányszor, bár minden hazaérkezés csak növelte az idegenséget, azt az érzést, hogy ez a föld már nem az ő hazája. Nem élt senki, akikkel együtt nőtt föl, nem voltak azok az emlékek, amelyeket együtt élt át velük. Elpusztult az a múlt, ami az övé volt, nem megváltozott, ahogyan egy polgári élet változik, netán fejlődik, mert megtelik a lakás újabb és modernebb háztartási gépekkel. Nem, ez a múlt nem változott, hanem megszűnt. Nincs.
Elmondta ezt a német lánynak, mikor visszaérkezett. A német lány örült. Eldöntötték, hogy nem is kell az a múlt, hiszen új élet épül, immáron egy másik országban, egy másik nyelven. A németül beszélő élet aztán még nagyobb kiteljesedést hozott, amikor a két Németországból egy lett, s megjelentek a család életében azok a fizetések és árucikkek, amelyre korábban csak a nyugati jómódban élők voltak jogosultak.
Két gyerek lett, kislányok. Toán egy nagy német cég főmérnöke lett, igaz már nem Toánnak hívták a munkatársak, hanem Antoánnak, így lett a valahai nevéből, ami győzelmet jelentett, egy francia piperkőc neve. Hogy is lehetne az élet nyertese egy Antoán. Bár épp nyertesnek látszott, hisz ázsiai létére tényleg tökéletesen beilleszkedett, telefonban például senki nem gondolta volna, hogy nem született német. A szerelő, akit a kazán megjavításához hívott, majdnem visszafordult, hogy őt egy német férfi hívta, biztosan eltévesztette a házszámot.
Éppen boldogok voltak, ahogyan egy idősödő házaspár boldog tud lenni. A lányok elköltöztek, ketten maradtak, s azon gondolkodtak, hogy mennyi mindent tudnak majd csinálni így ketten, például beutazhatják a világot, akár még Vietnámba is elmehetnének együtt. Ezen nevettek, és tovább szőtték az idősödő házaspárok életterveit.
Épp ez volt, amikor a férfi reggel panaszolta, hogy piszkosul fáj a feje. Vegyél be, s a feleség felsorolta, hogy mi mindent lehet bevenni, a különböző fájdalomcsillapító főzetekről már nem is beszélve, amiről ez a feleség mindent tudott. Rajongott az alternatív gyógyászatért, minden azzal kezdődött, mondta, a gyógyfüvekkel. De semmi nem mulasztotta, amikor arra lett figyelmes a nő, hogy a férje, aki pedig olyan logikusan gondolkodott elkezd furcsa mondatokat mondani, hogy a kamrában vannak a gyerekek a befőttek mellett egy üvegben, ilyeneket, hogy ő látta őket, mert így tudta maga mellett tartani, hogy ne költözzenek el és teljes maradjon a család. Befőttet csinált belőlük.
Kihívta a mentőt. Ilyenkor úgy történnek az események, hogy öt perce még nem gondolta volna senki, hogy épp ez fog megtörténni, hogy agydaganat, életmentő műtét.
Az agyműtét, különösen, ha ilyen mélyen belegyökerezik a daganat az agyba, okozhat sérülést és ezt nem mondhatjuk orvosi hibának, mondta az orvos. Nem volt orvosi hiba, és az sem, hogy a férfi nem tudott többé rendbe jönni, ez velejárója volt a betegségnek. Felébredt a műtétből és nézte a körülötte lévő rokonait, hallgatta azt az idegen nyelvet, amin beszéltek, amit a műtét következtében ő már nem értett.
Ma már jól van, mondta az anya a gyerekeknek, akik rögvest odautaztak, mikor hírét vették az eseménynek, hogy ne maradjon az ő apukájuk egyedül ebben a nagy betegségben. Igen, mondta az egyik lány már jól van, holott nem már, hanem még jól volt, mert másnapra romlott az állapota. Vergődött az ágyon, izzottak a szemei, mintha tűz égne belül, ahogyan a dzsungel égett annakidején Vietnámban, amikor a US Army végigperzselte a tájat. Erdőtűz volt a testben.
Mondj valamit, szivem, mondta az anya. Apu, itt vagyunk, szeretünk, apu, mondták a gyerekek, és leküzdve a félelmet, mert mindenki fél egy ilyen meggyötört embertől, megsimogatták az apa arcát. Mondj valamit! És akkor az apa annyit mondott nuok, nuok, nuok. Mit mondasz. Nuok, nuok, és még egyszer már nagyon halkan, aztán megszűnt lélegezni.
A temetésen a férfi vietnámi családját a nővére képviselte. A többiek javarészt nem éltek vagy épp nem éltek olyan jól, hogy vállalhatták volna ezt a nagy utat egy olyan rokon kedvéért, akiről nem is tudták, kicsoda. Ott voltak a német barátok, akikkel a gyerekek miatt az iskolából még, és a munkatársak. A feleség, aki immáron özvegynek számított, hallgatta, hogy kedves történeteket mesélnek Antoánról, hogy mindenki mennyire szerette. A nővér nem tudott németül, nem értette, miért nevet olyan nagyon mindenki. A feleség elmondta, hogy miről beszélnek. Ja, mondta a nővér angolul, akkor már értem. Nem mondott valamit, kérdezte a nővér, hogy a testvére nem hagyott-e valami üzenetet az élőknek. Akartam is kérdezni, hogy talán te tudod, mit jelent, szóval azt ismételgette, hogy nuok. A nővér ránézett az immáron özvegy nőre.
Mért nem adtatok neki vizet, mondta.
Vizet, kérdezte a feleség és eszébe jutott a férje kiszáradt szája, és ahogy azon a szájon jön ki ez a szó, hogy vizet, és elkezdett sírni, ömlöttek a szeméből a könnyek, s ahogyan esős évszakokban Vietnámban, az arcán megteltek az árkok vízzel.
