Négy vers

Borbély Szilárd


Az anyagtalan magzat

Az emberi arc közel kétszáz érzelmi
állapotot képes mimikával kifejezni.
A csecsemő ugyanennyi hangot tud
adni. A beszédhez azonban csak néhány

tucatra van szüksége. A többit elfelejti.
A gyermek nem nyelvi szabályokat tanul,
hanem téves példákat hall. A hibákból
helyes szabályokra következtet. Majd

személyisége is a nyelv által alakul ki. Ezért
van, hogy az én nem ég el a krematóriumban,
ahol hamvasztás előtt a márványlapra

helyezett test nagy inait átvágják, a koponyát,
hogy föl ne robbanjon, meglékelik. A comb
forgócsontjait végül mégis meg kell őrölni.





A Türelemhez

A szavak megtanítanak arra,
hogy mit lehet elviselni.
Mert mindent el lehet viselni,
ha a szavak megtanítanak,

hogy nincs olyan, ami ne
volna több, mint önmaga.
Istenben nincs semmi,
ami több volna, mint a

Forma. A várakozás elviseli
benne a szavak hiányát.
A nyelv Isten előtti, ezért
megtanít a türelemre,

még ha a türelem nem is
volna több, mint a Szóalak.





A bizalomhoz


Agathon három éven át követ tartott
a szájában, amíg a hallgatást meg nem
tanulta. Amikor már tudott hallgatni,

úgy döntött, hogy a türelmet is meg−
tanulja. De nem volt hozzá türelme. Valaki
mindig felbosszantotta. Ha egyedül

élhetnék! – mondta. Kivonult hát
a pusztába. Messziről hordta a vizet.
Egy nap, miután a kancsót megtöltötte,

az kiborult. Ismét megtöltötte. De ismét
kiborult. Majd harmadszor fáradt
hiába. Ekkor türelme hirtelen elfogyott,

és ő is kiborult. A cserépedényt meg
összetörte. Később magába szállt és
bocsánatot kért tőle. És a kancsó meg−

bocsátott neki. És így oktatta: „Senkiben
se bízz! Nincs kártékonyabb érzés
a bizalomnál. Szülője minden indulatnak!" –

mondta a cserép. Ekkor visszatért az emberek
közé. És íme, ettől fogva bölcs volt
a megértésben, fáradhatatlan a munkában,

takarékos az ételben. „A kutyához légy
hasonló, aki ha zaklatják, kimegy.” És távozott
az életből miután elunta a világ zaklatásait. 





Az anyaghoz (A piszkozat)

Ahogy a csontra ráfeszül a hús,
úgy hajlik az este az ívbe. A húr,
amelyen függ a súly, ahogy a szemhéj

elnehezül a látvány fölött. Ahogy az ég
alján a föld lendülő nehéz. A fenn
lévő csillagokkal telt ég hirtelen

fordul át. Mert este lett, és alulra zuhan,
arcra hullva, fagyott keze nem
morzsolja az agyagban rejlő formát.

Utazik az űrben, mint por, szemét,
napszél vetette hullám. A szem
helyére szövetmaradvány kerül.

Majd az se. Valami makacs
izomszövet a beszakadt bordák alatt.
Értelmetlen szavak jutnak el a szívbe.

Mit kezdjen a szeretettel, amely
követi még, mint a harmat az éjszakát.
Mint könny szivárog a fájdalom után.

Aztán a levél erén fut végig, és a tűhegyes
csúcsról lehull. A föld tömörödik,
megsüpped fenn a fű. Csak a gravitáció

van jelen, e furcsa vonzalom
a test iránt a testben. Vonzza és taszítja
önmagát, mint egy Isten, mindenütt.



Click here to read an interview with Szilárd Borbély by László Bedecs, translated by Szabolcs László, also from this issue.