tól Teréz, vagy a test emlékezete

Eszter T. Molnár

Artwork by Louise Bassou

Örvény

Helyes kislány vagy. Mi a kedvenc tárgyad?, kérdezte. Nem feleltem. Biztos jó tanuló vagy, sokat jegyzetelsz, látom a kezeden. Erős, szorgalmas kezecske.

Nem néztem lefelé, pedig éreztem, hogy ezt akarja, hogy lenézzek, és lássam a magamé mellett az ő kezét is, az erezett öklöt, a vastag ujjak végén a lapos körmöket. Felnőtt kéz. Az osztálybeli fiúké nem ilyen. Megtámaszkodott mellettem a deszkán. Fájt a hasam. Percek óta ültem mozdulatlanul, néztem a pontot, ahol apa eltűnt. A palló fölött visszarendeződött a nád, csak egy letört szár hajolt be a víz fölé.

Beszélgetsz velem?, kérdezte. Olyan alázatos volt a hangja, hogy ha nem éreztem volna a nyakamon a leheletét, talán válaszolok. Holnap német fogalmazást írunk, és én ennek örülök, pedig nem a német a kedvenc tárgyam, hanem a nyelvtan, ezt mondtam volna, ha valaki más kérdezi, de senki más nem kérdezett tőlem, csak ő, apa barátja, és neki nem válaszoltam.

Pedig reggel még örültem, hogy mehetek horgászni. Tudtam, hogy apa nem fog hozzám szólni, és én sem beszélhetek majd, nehogy elriasszam a halakat. Az új papucsomat húztam fel, rózsaszín volt, mint a puncsfagyi, anya két nappal korábban vette a piacon. Most reménytelenül izzadt benne a talpam. Apa mindjárt visszajön, csak megnézi a szákot. Azon a részen olyan sűrűn nőtt a nádas, hogy a hangot is elnyelte, pedig tudtam, hogy apa ott van valahol, és fütyörészik. Soha nem kötöttünk ott ki, csak kiszállt, megnézte, aztán visszajött. Amikor kettesben voltunk, nekem kellett a palló mellett tartanom a csónakot, de most, hogy a barátja is velünk volt, és én nem mozdultam, elvitt minket a víz. Apa barátja nem figyelte a pallót. Ő nem ismerte az áramlást a vízfelszín alatt.

Tovább faggatott, és én tovább hallgattam. Lüktetett a gyomrom. A nádas alattomos öblöket formált, már alig láttam a pontot, ahol apa eltűnt. Mit szól majd, ha látja, hogy engedtem, elsodorjon a víz? Szerettem volna az evezők után nyúlni, de apa barátja túl közel volt. Az orrom viszketett az izzadságtól, mégsem mozdultam, még akkor sem, amikor a felnőttkéz megfogta, és magához húzta az enyémet.

 
Meine Hände sind verschwunden,

Ich habe keine Hände mehr!

Ei, da sind die Hände wieder,

Tra la la la la la la la


Das ist ein Kinderlied und Versteckspiel

für das Erlernen der Körperteile.

So wird es gespielt:

Bei jeder Strophe versteckst du ein anderes Körperteil.

Zuerst die Hände, dann die Nase, Augen und Ohren.

Bei „Ei, da” tauchen die Körperteile wieder auf.

 
A kezeim eltűntek,

Nincsenek már kezeim!

Sej-haj, megint itt vannak a kezek,

Sej-haj, trallala.

 
Ez egy gyermekdal és bújócskajáték

a testrészek megtanítására.

Így játsszuk:

Minden versszakban egy másik testrészt bújtatsz el.

Először a kezeket, azán az orrot, a szemet és a füleket.

Az elrejtett testrészek a sej-haj alatt bukkannak fel újra.


 
Stadt

Egy ideje gyanakodtam, hogy nyomtalanul el fogok tűnni. A nadrágok egyre kevésbé vágtak a derekamba, a gyűrű lötyögött az ujjamon, és a zafír úgy billegett a foglalatban, mintha a fejét csóválta volna: nem jó, nem lesz ez így jó. Estére áttetszővé vált a bőröm, az erek bizonytalanul tekeregtek a kézfejemen. Egyedül Dina látta rajtam a jeleket. Mami, hol jársz, kérdezte, ha meseolvasás közben elhallgattam. Itt vagyok, feleltem olyankor, és megsimogattam a fejét.

A férjem már korábban eltűnt, de arról rajtam kívül senki sem tudott, mert ő nem halványodott el, sőt a válla még szögletesebb, szemöldöke még határozottabb lett, mint azelőtt, viszont a teste üres volt, mint a selyemhernyó hátrahagyott bábja. Azóta főleg az evés foglalkoztatta, kitartó, lassú szenvedéllyel kereste az új textúrákat és ízeket, mintha marhaszeggyel és kaviárral akarná betömni a benne ásító űrt. Ismerte a város legjobb séfjeit, a pincérek tudták, melyik a kedvenc asztala és milyen ásványvizet iszik. Ahogy a dohányosok szál cigikben, ő étkezésekben mérte az időt.

Végigcsinálod a teljes midlife programot, vagy megállsz félúton?, kérdeztem tőle egy este. Nem hallotta. Wasabit kent a tonhalas nigiri tetejére, majd gondosan megfürdette a szójaszósszal telt tálban. Szerintem kirendelek még egy tányér sashimit, mondta végül, közben elgondolkodva simogatta a jobb fülét. Végigcsinálod?, folytattam. Most az következik, hogy lakást bérelsz a belvárosban, vagy odaköltözöl ahhoz a nőhöz, én meg ettől megőrülök, mindenhová követlek, jeleneteket rendezek, és ollóval szétvágom az otthon hagyott öltönyeidet. Tudnom kell, hogy ezt szeretnéd-e.

Erre már felnézett. Ne beszélj ilyen hangosan, szólt rám, de hiába, nem hallgattam el, tovább faggattam, elmegy vagy marad. Te nem vagy észnél!, mondta bosszúsan, és intett a pincérnek. Nekem itt lehetnek ismerőseim.

Elképzeltem, ahogy felborítom az asztalt, porcelántálkák csattannak a vörös márvány padlón, a mellettünk ülő malacfejű nő felháborodott arcot vág, a férjem ingén végigömlik a sencha tea.

Végül nem rendelt sashimit. Kártyával fizetett, és túl kevés borravalót adott. A kezemet egy indiai étteremben kérte meg tizenkét évvel ezelőtt, de akkor még soványabb volt, alig töltötte ki a szürke, halszálkás zakóját. A gyűrű vörös dobozkában feküdt az asztalon. Isztambulban vette egy üzleti úton. A felére alkudtam le az árát, mondta, és a homloka csillogott a lelkesedéstől. Láttam rajta, hogy neki lesz jövője. Azt reméltem, vele lehet jövőm nekem is.

A pincér rosszalló fintorral vitte el a teli tányéromat. A férjem homloka most is csillogott, de már nem nézett rám. Fogta a telefonját, és elindult a kijárat felé. Az autónál várlak, szólt vissza.

Felálltam és követtem. Ahogy az ajtó felé siettem, éreztem magamon a malacfejű nő tekintetét.

 

Glass ● Üveg
Glass—One day, as I was laying the table for dinner, I put an antique brass candleholder in the center, an heirloom from my grandmother, with a fat angel and loads of roses. I sat down. Dinner was ready, Dina must have been hungry, but my husband had not arrived yet, had not even called to tell where he was. He was half an hour late, which was not unusual these days, it was actually quite unusual for him to come home for dinner, because lately he preferred to eat out with some friends, or as I suspected, with his lover. Sometimes he said he would dine with us, then decide otherwise later, forgetting to let me know.

When it happened the first time, I asked him why he did this to me. He answered that I must have imagined the whole thing, he didn’t promise me he’d come home, he couldn’t have, since he’d had dinner plans with a business partner. I did not argue. He must have thought that I was mad. After that, on such occasions, I waited for an hour, then gave Dina some porridge, and put her to bed, a little too late, but at least I didn’t cry until I read her a story. Afterwards, I put back the plates and the cutlery in the cupboard, and scraped the dinner into the dustbin. It was all about timing, I decided. I had to clear all the signs before he got home.

When I sat down at the table that day, he was half an hour late, which meant that he may still arrive, but most likely would not. I found myself wishing he wouldn’t. As I sat there, staring at the po-faced angel, wondering whether I should give Dina something to eat now, or wait a little longer, I suddenly felt exceedingly thirsty. I wanted to drink, but not water, that didn’t seem good enough, wine rather, as I sometimes did when my husband was late, and I didn’t know where he was. So I reached out, but couldn’t find my glass. I remembered putting it out, but now I couldn’t see it. I saw the flowers, the plates, the cutlery, the brass candleholder, but not my glass. I stood up, looked around the kitchen counter and the sink, but it wasn’t there either. Only when I went back to the dining room did I see that it was standing there where I had put it, a little to the right of my plate, a sunbeam playing on the rim. I sat back again, feeling better, reassured. I am not going crazy. The glass had always been there, I only didn’t see because I was looking through it at something else. At that mean-looking angel on the candleholder.

 

Üveg

Egy napon, amikor vacsorához terítettem, az asztal közepére tettem a nagyanyámtól örökölt antik, bronz gyertyatartót, amin egy kövér angyal és tonnányi rózsa volt. Leültem. Az ebéd készen volt, Dina már éhes lehetett, de a férjem még nem ért haza, és nem is hívott, hogy elmondja, hol van. Fél órát késett, ami nem volt szokatlan azokban a napokban, sőt inkább az volt a szokatlan, ha egyáltalán hazajött vacsorára, mert akkoriban szívesebben ült be valahová a barátaival, vagy ahogy sejtettem, a barátnőjével. Néha azt mondta, velünk fog vacsorázni, aztán mégis máshogy döntött, de erről elfelejtett szólni nekem.

Amikor legelőször így történt, megkérdeztem, miért tette ezt velem. Azt felelte, csak beképzeltem magamnak az egészet, nem ígérte nekem, hogy hazajön, soha nem mondott semmi olyasmit, nem is mondhatott, mert vacsoramegbeszélése volt egy üzleti partnerével. Nem vitatkoztam. Biztos azt gondolta, bolond vagyok. Attól kezdve hasonló esetekben egy órát vártam, aztán adtam Dinának zabkását, és lefektettem, kicsit túl későn, de legalább nem sírtam, amíg a mesét fel nem olvastam neki. Utána visszatettem a tányérokat és az evőeszközt a szekrénybe, a vacsorát pedig a szemetesbe kapartam. Úgy döntöttem, az időzítésről szól az egész. El kellett tüntetnem a jeleket, mire hazaér.

Amikor leültem az asztalhoz azon a napon, már fél órája késett, ami azt jelentette, hogy még megérkezhet, de valószínűbb volt, hogy nem fog. Észrevettem, hogy azt kívánom, ne jöjjön. Ahogy ott ültem, bámultam a felfuvalkodott angyalt, és azon gondolkodtam, adjak-e már enni Dinának, vagy várjak még egy kicsit, hirtelen rettenetes szomjúság tört rám. Inni akartam, de nem vizet, az nem tűnt elegendőnek, inkább bort, amit máskor is ittam, ha a férjem késett, és nem igazán tudtam, hol lehet. Kinyújtottam a kezemet, de nem találtam a poharamat. Emlékeztem, hogy odatettem, de most nem láttam sehol. Láttam a virágokat, a tányérokat, az evőeszközt, a bronz gyertyatartót, de a saját poharamat nem. Felálltam, megnéztem a konyhapulton és a mosogatóban, de ott sem volt. Csak amikor visszamentem az étkezőbe, akkor láttam, hogy ott áll, ahová tettem, a tányéromtól kicsit jobbra, és egy napsugár játszik a peremén. Visszaültem. Valamivel jobban éreztem magamat. Magabiztosabbnak. Nem őrültem meg. A pohár mindig is ott volt, csak nem láttam, mert azon át valami mást néztem. A gonosz fejű angyalt a gyertyatartón.
 


Die Schande  ●  Szégyen

Die Schande

Ich bin ein Monster, ein Untier, eine Missgeburt, aber wenn ich in den Spiegel schaue, sehe ich nur eine normale Frau. Manche würden sogar sagen, dass ich hübsch bin. Die Leute zeigen nicht mit dem Finger auf mich, lachen mich nicht aus, trotzdem schäme ich mich, allein auf der Straße entlangzulaufen. Ich würde mich lieber verstecken, ich würde lieber durchsichtig werden.

An dem Tag, als ich meine erste Regelblutung bekam, hatte mich meine Mutter gehauen. Ich habe ihr nicht erzählt, was mit mir geschehen ist, weil ich nicht wusste, wie ich ihr das beibringen sollte. Ich habe von meinen Klassenkameradinnen gehört, dass man Binden in die Unterhose reinmachen muss, um das Blut aufzufangen. Es war ein enger Sonntagabend, als ich nach dem Pinkeln Blut im Klo sah. Da ich keine Binden fand, stopfte ich eine Menge Haushaltswatte in meine Unterhose. So viel, dass ich kaum sitzen konnte, aber trotzdem, nachdem wir den Film am Abend angeschaut hatten, fand ich einen großen Fleck auf dem buttergelben Bezugsstoff des Sofas. Mein Vater sagte kein Wort, er warf nur einen langen Blick auf mich, dann verließ er einfach das Zimmer. Es war nicht das Hauen meiner Mutter, das weh tat. Es war die Schande. Meine Mutter war nur eine Frau, wie ich gerade eine geworden war. Aber mein Vater war anders. Er fand mich ekelhaft und schwach. Mir durfte nicht getraut werden.

 

Szégyen

Egy szörnyeteg vagyok, egy rém, egy torzszülött, de ha a tükörbe nézek, csak egy normális nőt látok. Más talán azt mondaná, csinos vagyok. Az emberek nem mutogatnak rám az ujjukkal, nem nevetnek ki, mégis szégyenkezem, ha egyedül kell végigmennem az utcán. Legszívesebben elbújnék vagy láthatatlan lennék.

Az első vérzésem napján az anyám megütött. Nem mondtam el neki, mi történt velem, mert nem tudtam, hogyan hozhatnám szóba a dolgot. Hallottam az osztálytársaimtól, hogy betétet kell a bugyiba tenni, az felfogja a vérzést. Fullasztó vasárnap este volt, amikor pisilés után vért láttam a vécében. Mivel betétet nem találtam, egy adag vattát tömködtem a bugyimba. Olyan sokat, hogy alig tudtam tőle leülni, de ennek ellenére, mire megnéztük az esti filmet, nagy folt lett a kanapé vajsárga huzatán. Az apám egy szót sem szólt, csak egy hosszú pillantást vetett rám, aztán kiment a szobából. Nem az anyám ütései fájtak. A szégyen. Az anyám csak egy nő volt, mint ahogy én is az lettem éppen. De az apám más volt. Undorítónak és gyengének talált. Megbízhatatlannak.

 

*

A parkolóházak rémülettel töltöttek el. Néha csak múló rossz érzés tört rám, pár percnyi légszomj, máskor még órákkal később is remegett a kezem. A pszichológusom perinatális sokkról és feldolgozatlan korai anyahiányról beszélt, de én úgy gondoltam, a föld alatti folyosókon nem a születést, hanem a halált éli újra az ember. Véletlenül sem hajtottam be, sőt eleinte a férjemet is megkértem, hogy inkább az utcán álljon meg. Aztán ő idegesebb lett, és hétről hétre nehezebben talált helyet odakint. Meg kell próbálnod levetkőzni ezeket a görcsöket, hajtogatta, végül már nem is szólt, csak lekanyarodott a mélygarázsba, és úgy tett, mintha észre sem venné, hogy fulladok.

Mióta rájöttem, hogy van valakije, a férjem a tekintetemet is kerülte. Most telefonon hívott, a hangja távoli volt, és még a megszokottnál is személytelenebb, mintha egy idegen beszélt volna hozzám. A mínusz kettőn állok, hadarta. Ha siettek, hazaviszlek titeket, de csak félig tudok várni, mert ma este még lesz egy találkozóm. Már indulunk is, vágtam rá, és kinyomtam a hívást. Dina felkiáltott. Megijedt, mert véletlenül megszorítottam a kezét.

A bevásárlóközpont legfelső szintjén voltunk, a játékbolt előtt. Mielőtt a férjem felhívott, a nagy babaházat csodáltuk a kirakatban: mamanyúl az emeleten olvasott, a szomszéd szobában egy kisnyúl játszott, a papanyúl pedig, orrán jókora pápaszem, lábán kockás papucs, a konyhában etette a babanyuszit. Dina nem könyörgött, hogy vegyük meg a házat, eszébe sem jutott, hogy az övé is lehetne a nyulak világa, csak nézni szerette, minden szerdán, a furulyaóra után. A mi titkunk volt ez, időpazarlás, amiről a férjem nem tudott. Legalább annyira sajnáltam, hogy indulnunk kell, mint Dina.

A férjemnek korábban is voltak ügyei. Eddig úgy tettem, mintha nem tudnék semmiről, de ez most más volt. Bár az is lehet, hogy én lettem más.

Újabban a liftet sem bírtam, ezért a tűzlépcsőn siettünk lefelé. Az első emeleten jártunk, amikor ismét megszólalt a telefonom. Azt hittem, ő lesz megint, talán már elindult, pedig még csak negyed lehetett, de a kijelzőn egy ismeretlen szám állt. Engem nem szoktak ismeretlen számokról hívni. Egy női hang szólt bele, és csak a második mondatnál jöttem rá, hogy németül beszél. Álláspályázatról volt szó, ennyit azonnal megértettem, de egyből össze is zavarodtam, mert nem pályáztam, sőt mióta Dina megszületett, nem is dolgoztam sehol. Amúgy sem kerestem volna sokat, és a férjem is azt akarta, hogy semmi ne vonja el a figyelmemet róla és a gyerekekről, mert azt terveztük, jön majd a második és a harmadik, akik aztán nem születtek meg soha. Téves hívás volt, a nő a vonal túloldalán aneszteziológust keresett, több év tapasztalattal. Nem maradt időm tisztázni a helyzetet. A nő tovább beszélt, majd kérdezett, és én válaszoltam, mert akkor már nem akartam bevallani, hogy nem én vagyok az, akit keresett. Rövid és határozott beszélgetés volt, végzettségről, szakmai tapasztalatról, az esetleges munkakezdés idejéről. Úgy hazudtam, mint egy profi, a régen használt kifejezések maguktól ugrottak a helyükre a mondatokban. Mielőtt elbúcsúztunk, megkértem, hogy küldjön egy e-mailt a részletekről. Reméltem, hogy az, aki helyett interjúztam, legalább az e-mail címét pontosan adta meg.

Voltak dolgok, amiket a pszichológusomnak sem mondtam el. Nem hallott sem a folyóról, amely mellett gyerekkoromban éltem, sem az álmokról, amelyekben lehúzott és fogva tartott az örvény. A férjem tudta, hol nőttem fel, de az örvényről nem beszéltem soha senkinek.

Siessünk, rángatta meg a kezemet Dina. Apa itt fog hagyni minket. Megnéztem az órámat. Még öt percünk maradt. Kinyitottam a vasajtót, és kiléptem az első emeleti folyosóra. Elvakított a kirakatok tarkasága. Ma inkább villamossal megyünk haza, mondtam, és megsimogattam Dina haját.