Kisbence az anyukájától villanyvonatot kapott ajándékba.
Sejtette-e Kisbence, hogy mit fog kapni az anyukájától ajándékba?
Nem, Kisbence mit sem sejtett.
Volt-e nagy meglepetés, amikor kibontotta a csomagot?
Bizony, nagy-nagy meglepetés volt, amikor Kisbence ollóval elvágta a nejlonspárgát, lehántolta a harangvirágmintás papírtakarót a hosszú, lapos dobozról. Mi ez? mi ez? – kérdezte izgatottan, az anyukája pedig huncut mosolyt erőltetett magára.
Miért kellett erőltetni a huncut mosolyt?
Azért, mert Kisbence anyukája egy mániás depresszió nevű betegségben szenved. Két ellentétes szakasz váltakozik életében. A fölívelő korszakokban fergeteges a jókedve, duzzad az energiától, hét helyett rohangál, alig alszik, lehetetlen ötletekkel áll elő, így például maszek lángossütődét kíván nyitni, vattacukor-készítő gépre alkuszik, a szomszédos szocialista országokba utazik, Csehszlovákiában bicikliláncot vásárol, amit azután Romániában értékesít, hogy onnét konyakot, pólóinget, prémkucsmát csempésszen haza.
Miért lehetetlen ötlet a lángossütés, a vattacukor, a biciklilánc, a konyak, a pólóing, a prémkucsma?
A biciklilánc, a konyak, a pólóing és a prémkucsma azért lehetetlen ötlet, mert rendszerint elkobozzák a határon. A lángossütés avagy a vattacukor ezzel szemben a gyors meggazdagodás biztos útja.
Miért nem tetszik Kisbencének az anyukája gyors meggazdagodása?
Tetszene neki. De tudja, az ő családjuknak nem megy az ilyesmi. Az anyja is csak beszél róla.
És az apja?
Az apja már régen halott.
Milyen régen?
Tizennégy éve.
Hogyhogy, hát Kisbence mennyi idős?
Kisbence pontosan harmincéves, amikor bontogatja a különös alakú dobozt.
Kisbence tehát felnőtt?
Életkora szerint föltétlenül. Épp ezért vág olyan ütődött pofát a villanyvonat láttán. Tétován kotorászik a sínelemek között, kiveszi a mozdonyt és a három személyszállító vagont. Két elsőosztályú meg egy hálókocsi. Az angol királyi államvasutak emblémája díszeleg rajtuk. A mozdony a magyar Kandó Kálmán találmánya szerinti. A transzformátor alján a használati utasítás, természetesen angolul. Kisbence úgy tesz, mintha elmélyülten böngészné, hogy időt nyerjen.
Miért akar Kisbence időt nyerni?
Mert zavarban van. És mert az anyukája szeméből könnycseppek szöknek ki, amelyeket gyorsan szétdörgöl a keze hátával.
Miért sír az anyukája?
Az anyukája azért sír, mert meghatódott. Régi vágya teljesült most.
Hát Kisbence mit csinál?
Kisbence még mindig zavarban van. Segélykérőn pislog a feleségére, akit családi és baráti körben általánosan Csöpinek hívnak.
Kisbence ezek szerint nős?
Igen. Gyermekük négyéves, Picurnak becézik.
Talán bizony tévedés történt, és Kisbence anyukája valójában Picurnak szánta a villanyvonatot?
Nem, nincs tévedés, a villanyvonatot a kedves mama az ő kicsi fiának hozta Angliából.
Mit keresett az anyuka Angliában?
IBUSZ-társasutazáson vett részt. Amikor befizette az utat, még a fölívelő korszakban volt. Amikor elutazott, már a lekonyulóban.
Milyen az a lekonyuló korszak?
Szörnyű. Nincs az embernek életkedve, úgy érzi, fölösleges a világban, senkinek semmi szüksége rá, ennek folytán legszívesebben az ágyban heverne naphosszat, nem enne, nem inna, nem mosakodna, várja a halált. Olykor némelyik depressziós tesz is valamit, hogy sürgesse azt, szerencsére ritkán következik be a kívánt eredmény.
Most tehát az anyuka ilyen lekonyult?
Nem, hiszen akkor nem jönne látogatóba a fiához, a menyéhez, az unokájához. Állapota javult valamicskét az eltelt időben. Fodrásznál volt reggel, ami biztató jel. Mindennek Kisbence örül. Csöpi szintén örül. Picur nem örül, ő azt hitte, neki hozta a nagymama az ajándékot, látott már villanyvonatot az egyik óvodástársánál. Görbül a szája lefelé. Minek a papának villanyvonat? A papa nem játszik vele úgyse. Kisbence kerüli az anyja pillantását, legszívesebben azonnal Picurnak adná az egészet.
Miért nem adja hát?
Nem meri, fél, hogy az anyja megsértődik. Pedig ugyanazt gondolja, amit a gyerek mondott. Csakugyan, mivégre a villanyvonat őneki, Kisbencének, pontosabban Kis Bencének, még pontosabban Doktor Kis Bence vállalati jogtanácsosnak, aki érett férfi már, idejét felelősségteljes állása, családi kötelezettségei s a társadalmi elvárásokból adódó egyéb teendői fölemésztik, színházba, moziba, kártyapartira se jut sok, mikor is vonatozna villany?
Vajon Kisbence anyukája azt hiszi, hogy játszik majd az ajándékkal az ő kicsi fia?
Igen, azt.
Azért hiszi, mert depressziós?
Nem. Tény és való, hogy Kisbence mindig villanyvonatra vágyott. Már apró gyermek kora óta. Ám az utóbbi időkben – mintegy tizenöt éve – ritkán emlegeti.
Miért?
Mert felnőtt. Mellesleg ha Kisbence beszélt volna is a villanyvonatról a közelmúltban, kevéssé valószínű, hogy épp az anyukájának. Ritkán beszélgetnek ők.
Miért beszélgetnek ritkán?
Mert Doktor Kis Bence túlságosan elfoglalt. És mert az anyukája szintén túlságosan elfoglalt, ha a felívelő korszakban van. A lekonyulóban viszont utál beszélgetni.
Mit csinálnak most?
Most hallgatnak.
Miért hallgatnak?
Mert gondolkoznak. Hallgatnak, ez az irodalomban azt jelenti: merengenek, spekulálnak, terveket szőnek, morfondíroznak, ábrándoznak, töprengenek, képzelegnek, elmélkednek, tűnődnek, satöbbi.
Megtudhatnánk, mire gondolnak ők?
Természetesen. Az irodalomban úgyszólván kötelező más emberek homloka mögé látni és láttatni. Íme.
1. Anyuka érzi, az ő kicsi fia nem örül igazán az ajándéknak. Semmi se sikerül nekem, véli mélabúsan. Pedig odakint, amikor betévedt a háztömbnyi játékáruház villanyvonatrészlegébe – sínek, terepasztalok, vagonok, mozdonyok s egyéb kellékek az egész emeleten –, árnyalatnyi kétsége sem volt. Hiszen Kisbence gyermekkora a villanyvonatvárás jegyében telt. Hiszen Jenci bácsi minden évben telefonált, és mindig újra megígérte. Hiszen rendszeresen álmodott róla az ő kicsi fia, kiabált éjszakánként, jön a vonat, jön a vonat! elöl ül a masiniszta! hátul meg a krumplifejű palacsinta!
2. Csöpi haragszik a férjére. Szerinte megható gesztus anyukától, hogy végigcipelte Európán a villanyvonatot. Bence számtalanszor mesélte Jenci bácsi telefonjait, a villanyvonatot és az alvósbabát, Csöpi mindannyiszor átélte a gyerek mérhetetlen csalódását, a várva várt csodavonatot csak nem hozta a postás, év elején minden csöngetés heves szívdobogást keltett vékonyka mellkasában, a fényképek tanúsága szerint madárcsontú kisfiú volt, kunkori hajába – akkori szokás szerint – hullámcsatot tűzött az anyja.
3. Kisbence hátán izzadságcsöppek gyülekeznek, mondj már valamit, te barom! – nógatja önmagát, az anyád a kevéske dollárjából összekuporgatta e drága játékszert, légy boldog, köszönd meg szépen, csókold arcon, gyerünk! – ehelyett áll, mint egy darab fa, az jár a fejében, micsoda szenzáció lett volna ugyanez akkor, négy-öt-hat-nyolc-kilenc-tíz évesen. Tizennégy esztendős koráig még tudott volna kezdeni vele valamit, ha Jenci bácsi elküldi, de nem küldte. Most, harmincon túl, már késő.
4. Picur nem akar beletörődni. Reménykedik: a végén azér biztos nekem adják! – felnőttnek nem kell játék.
Ki az a Jenci bácsi?
Jenci bácsi Kisbence korán elhalt apjának testvére, aki huszonhatban ment ki Kanadába. A háború után Londonban telepedett le. Állítólag igen vagyonos.
Ki állítja ezt?
Ezt Jenci bácsi állítja. Évi rendes karácsonyi telefonja alkalmával célozgat rá, angolos sejtelemmel válogatva szavait. Habár lehetséges, hogy nyakatekert mondataiért megfakult magyar nyelvkincse okolható, huszonhat óta nem járt itthon. Karácsonykor menetrendszerűen telefonál, anyuka szerint spiccesen, közli, hogy ők karácsonyolnak, pulykát vacsorálnak, biztosíthatja a sógorasszonyt, náluk kitűnő a hangulat, minden ólrájt, és majd küld ő Kisbencének villanyvonatot, Kisesztinek pedig alvósbabát.
Ki az a Kiseszti?
Kiseszti Kisbence nővére. Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy a villanyvonat, alvósbaba végül kikerült az évi rendes telefonok szövegkönyvéből, ugyanis egyszer csak anyuka kénytelen volt az ígéretre így válaszolni: nagyon aranyos vagy, Jencikém, de az alvósbaba már tárgytalan, két hónap múlva tartjuk Esztike esküvőjét. Jenci bácsi picit gondolkozott, azután kijelentette, hogy akkor lábasokat és fazekakat küld Kisesztinek, de mit küldjön Kisbencének? Nekem semmit ne küldjön! – üvöltötte ő dühtől vörös nyakkal, amikor anyuka elmesélte a párbeszédet. Anyuka viszont azt felelte, hogy Kisbence egy gitárnak örülne mostan.
Hány éves volt akkoron?
Tizenöt. A nővére pedig húsz.
És megkapta a gitárt?
Természetesen nem. Aminthogy Kiseszti sem a lábasokat, fazekakat.
Miért ígérget Jenci örökké, s miért nem teljesíti soha?
Ilyen ember ő.
Mi történt végül a villanyvonattal?
Picuré lett, természetesen. Amikor anyuka elment, rögtön megkapta. Kisbence összeállította neki, s a falat támasztva figyelte, ahogyan játszik vele. Csöpi félhangosan – a gyerek ne hallja– szemrehányást tett a férjének, amiért olyan kelletlenül viselkedett. Nyugodtan színlelhetett volna, ennyit megérdemelne anyuka, aki csupa szeretetből hozta a villanyvonatot, nem csekély anyagi és fizikai erőfeszítések árán.
Erre Kisbence?
Ő hallgatott.
Megtudhatnánk, miről?
Természetesen. Nézte a körbe-körbéző vonatot, s arra gondolt, hogy hiába, mindent későn kapnak. Mire elvégzik az egyetemet, már nincs szükség jogászra, alig találnak állást. Mire hatalmas és kétoldali szülői segítséggel megszerzik az első parányi lakást, már kicsi, mert jön a gyerek. Mire szert tesznek egy használt Trabantra, már nem lehet autózni, mert az utak megteltek, nem lehet megállni sehol, mert nincs parkolóhely, nem lehet leruccanni hétvégére a Balatonra, mert olyan drága a benzin (egyébként sem érdemes, a tó vize szennyezett, a strandok túlzsúfoltak). Időközben annyira megdrágult a lakbér, a távfűtés, a villanyszámla, hogy alig tudják kifizetni, ezért – ha netán sikerült nagyobbra cserélni a lakást – fontolgatják, költözzenek-e újra egy kisebbe, ahol a kevés hellyel arányos a rezsi. Napról napra élnek, mint a legyek, nem számíthatnak csodára, mert csodák sincsenek manapság. Mire őt kinevezik a jogügyi osztály helyettes vezetőjévé, elmúlik negyven, mire osztályvezetővé, már közel a nyugdíj, késő, késő, mindig, minden vonalon.
És Csöpi? Megtudhatnánk, miről hallgat?
Természetesen. Csöpi gyanítja, merre viszi Kisbencét a töprengés kanyargós útja, ismeri a férje idevonatkozó elméletét. Ő azonban eredendően optimista alkat, a dolgok kedvezőbb oldalára figyel. Talál olyan összehasonlítást, melyben helyzetük ahhoz képest remek. Ha másra nem, hivatkozhat arra, hogy nincs háború, például. Ami ugye nagy szó.
És Kisbence?
Őszerinte is nagy szó, ám az ilyen érvelésre azt mondja: demagóg (gör. a demagógia eszközeit felhasználó, népcsaló, népámító). Mert ugye Auschwitzhoz képest szinte minden remek. Nincs mit tenni, rosszkor születtünk, lekéstünk a tettek korszakáról, és ha – tegyük föl – jő majd oly idő, mikor megint cselekedni kéne, arról szintén csak lekéshetünk, mert addigra vének, kopaszok, impotensek, egyszóval cselekvésképtelenek leszünk.
Hát akkor?
Játszadozhatunk játékainkkal.
És?
Reménykedhetünk, várakozhatunk.
És?
Hallgathatunk.
És?
Kérdezhetünk.
