„Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral." Ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom, regényes életrajzom (melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában), maradok töredék. Füzér. Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni. Mindazonáltal jó volna még élni egy darabig.
TOLLHIBA
Nem kedvezünk senkinek (tollhiba: Estinek), ismételgette Esti Kornél, nem kedvezünk senkinek, és nagy rössel vezényelni kezdett a tollával, mintha egy karmesteri pálcával, valami jó kis Strauss-keringőt. Tényleg olyan világot (tollhiba: életet) szeretett volna, melyben Bartók tud és akar laza keringőket írni? Vagy ez csak a sekélyesebb énje? Ó, szent bohóc-üresség, satöbbi.
A SZÍV HANGJA
Esti Kornél ebben hasonlított Haydnhoz, nem háborgott a sorsát illetően, volt ugyan kellő önbecsülése, ám nem foglalkoztatta, hogy igazságos-e a világ. A grófja eléggé igazságos volt, már ha ez egyáltalán fölvethető egy gróf esetében. Pláne ha még hozzávesszük a tizenhetedik századot, márpedig most hozzávesszük. Esti önbecsülését, és ebben különbözött Haydntól, nem a becsülésre méltó képességei hizlalták, hanem, mondhatni, épp ellenkezőleg. Esti semmiben sem tűnt ki, nem volt ostoba és nem volt okos, nem volt szép, ám rút sem. Csak egy példa: a nyakán folyvást újranőtt egy furunkulus, nem szívesen ért volna az ember hozzá, viszont az arca, kamaszkora ellenére, olyan tisztán ragyogott, akár egy – például – tengerszem.
Tálentumot neki az isteni kegy nem osztott. Ám – ritka! – érezte az életét. Egy nyugodt élet reményének bizalmával kezdte a napjait, az egyszerű munkát az alsó konyhában. Ennek az életnek lett volna saját fénye, tisztessége; nagysága, fensége nem nagyon, de igazsága igen. Az önbecsülés derűje tehát pusztán abban gyökerezett, hogy Esti Kornél: Esti Kornél.
Hogy él, és hogy ember.
A konyhában nem a legalja munkát végeztették vele, de majdnem, a kuktaságig még hosszúnak tetszett az út. Hagymahéjakat söpört össze épp, amikor izgatottan betoppant a Katus szakácsnő a felső konyhából, hogy hol van az ő Károlya (nevek a szerkesztőség által megváltoztatva). Az olasz főszakács, a beosztott szakácsok, a húsos, a garnírungos, a tésztás, a különböző rendű és rangú konyhai emberek mintegy kórusban nyugtatták, ne aggódjék, részint se a török-, se a maláriaveszély nem aktuális, részt az Úr óvó kegyelme mindig aktuális; jó indulatokkal és őszinteség híján szóltak, olykor egymásra pillantva, hogy elég-e már.
Esti darabot hallgat, készen van a hagymahéjakkal, a falnak dűtötte a seprűt, lassan, akár egy színdarabban, a szakácsnőhöz lép. Csönd. Beleszippant – nem is a levegőbe, inkább a szakácsnőbe: az izzadtság csupán annyira izgatja, amennyire azt a kora, a tizenhét év előírja, de annyira igen. Semmi személyesség, semmi oldó mozdulat, csak szavak szenvtelenül: Holtan fekszik Károlya a felvidéki januárban, szájában erős, vörös rózsa. A még nagyobb csöndet a szakácsnő fel-feltörő hüppögése tagolja. Éreztem, hogy megcsal az a gazember.
Esti továbblép a tűzhelyhez, mester uram, szól váratlanul a főszakácshoz, akihez eddig nem állt módjában szót intéznie, maestro, prego, avval belekóstol a rákraguba, prego, maestro, taszajtson ebbe szemer kőrisborsot, jót tőnénk avval. A talján kóstol, lehunyja a szemét, fölnyitja, Estire néz, bólint, geniale.
Vége lett a nyugodt jövőnek.
Attól kezdve soha életében nem került két méternél messzebb a fazekaktól. A fazekaitól. Sok évvel arrébb egyszer, ahogy fülelte szokásosan az edények pöfögését, belehallgatott a szívébe is. Hogy... hogy a régi-e a hangja. Nem panaszkodott, nem volt bús, gyerünk, estebédre kifinomult ínyű lovasok érkeznek a grófhoz. Ez egy másik gróf volt már, de ugyanúgy hívták, mint az előzőt, könnyű így megjegyezni, akár a kutyákét is, mindig Klió, nemzedékeken át.
MOTTÓKOLLEKCIÓ
A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled. (Kosztolányi)
Ez a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak beszélni róla. (Takács Zsuzsa)
Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni. (Kosztolányi)
Ábrázatunkat pedig, bármi kevéssé magyaros is ez, mosolyra szoktatjuk. (Závada Pál)
Ebben az országban nincs semmi, csak félreértés. (Márai Sándor)
Minden a miénk, ami itt van Bethlen Miklóstól a fröccsöntökig, Bornemisza Pétertől a lépcsőházban tanyázó denevérekig, Szent Istvántól a kusza, cirkalmas, rohadt hazugságainkig. (A kitömött hattyú)
Én istenem, miért is van akkora füle? (Tolsztoj, idézi Kukorelly Endre)
Hogy az életnek van-e értelme vagy nincs, ez egy fogas kérdés. Én erre nem tudok válaszolni. Nagyon szívesen válaszolnék, ha tudnék, de csak röhögni tudok rajta. (Nádas Péter)
Gott ist schön. (többektől)
„Jönni élet, vágni nyakon." (Domonkos István)
Jó volna még élni egy darabig. (Kosztolányi)
Hideg ellen meleg kastély. (Géher István)
Amit csinálsz, abban ne legyen más, mint eredetiség, gyöngédség és szeretet. (Salinger, idézi Joyce Maynard)
Egyet azonban kikötök. Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek. (Kosztolányi)
Az, hogy valaki megérintette Krisztus lábát, még nem menti fel az alól, hogy tiszteletben tartsa a központozást. (Pessoa, idézi Halmai Tamás)
„Micsoda ronda mesterség is ez." „Írj, ne kényeskedj." (Kosztolányi, Danilo Kiš)
Minél tovább gondolkodom, annál tovább gondolkodom. (Paul Valéry)
Mit ér a szeretet szeretet nélkül? (Bálint István: Egy felelőtlen férfi vallomásai)
Nem kedvezünk senkinek, így hát megállapíthatjuk, hogy de Rênalné, akinek gyönyörű bőre volt, úgy varratta ruháit, hogy karja és melle jócskán fedetlen maradjon. (Stendhal)
A kutyán kívül a könyv az ember legjobb barátja. A kutyán belül meg túl sötét van az olvasáshoz. (Groucho Marx, idézi Iványi Zsófia)
Mi bajom volt nekem Nagy Sándor korában? (...) Semmi bajom se volt. (Kosztolányi)
Bizonyos értelemben Jakob Horner vagyok. (John Barth)
Semmi se fájt annyira, mint amikor láttam leírva. (Varga Mátyás)
ESTI: BEMUTATÁS
Az Esti az borongós alkonyat, lilás esthajnal, boldog óra, az Esti az lebukó napfény, az Esti az lenge szellő és csöndes beszélgetés, baráti borozás és magányos ima, az Esti az egy név, amely ugyan már foglalt, de amely épp azt állítja incselkedve magáról, hogy ő üres, hogy betöltendő, hogy még (mindig még!) meghatározatlan, légy a végtelen, mondja. Nevezzetek Esti Kornélnak.
De ha kilépett a magyar nyelv hatalom nélküli bensőségességéből, és bemutatkozott, kis biccentéssel, mely szerény volt és öntudatos, darf ich mich vorstellen, Kornél Esti, vagy olykor bohóckodva: Cornelius Esti, az nem jelentett semmit, az Esti helyén nem volt semmi, még csak egy fekete lyuk sem. Végül is ez a „sem" volt Esti Kornél szép élete, a végtelennel kecsegtető semmi, a semmivel rémítő végtelen.
A VÁLTOZÁS SZERKEZETE
Már túljártam életem felén, amikor egy szeles tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél, jutott Esti Kornél eszébe (írtam egy szeles tavaszi napon).
IFJÚKORI ÖNARCKÉPEK
Térd
Esti Kornél apja térdén ült. Apjának hideg volt a térde és meleg a nyaka, ez volt a fater rossz és jó oldala. Nyilván leghőbb vágyad, fiam, hogy elmagyarázzam neked, milyen a világ. Az apja ezt tréfásan értette, ám ez nem javított a helyzeten. A helyzet az volt, hogy Esti kijelentette, ő nem tanulni akar, hanem föl akarja fedezni a világot. Értem, fiam. Mármost úgy áll a dolog, hogy rögvest a kezdet kezdetén ki lettünk penderítve, úgy is mint űzve a Paradicsomból, így aztán következett ez az „arcunk verejtéke"-projekt. Vagyis dolgozni kell. Vagyis – de itt már Esti nem figyelt, azt leste, mikor bújhat a jóba, az apja nyakába. Fütyülök az emberiség előre megcsócsált tudására, vágta oda egyszer későbben apjának. (Már nem ült akkor semmi térden.) Értem, fiam, válaszolta az apja olyan halkan, mintha bizonyosan igaza volna.
Szóba
Esti öt évig nem állt szóba az apjával. Ez volt a legnagyobb apaélménye, óvta is, őrizte egész életében. – Annyira unom, amikor nincs igazam, sóhajtott föl Esti igaza teljes, megdönthetetlen, szomorú tudatában.
Fára
Már apró pulyaként nagyon tudott sírni; komolyan, könny nélkül, akár egy férfi, és a természetesség mély rettenetében, záporként hulló könnyáradatban, akár egy kislány. Soha nem merték csúfolni, semmi bőgőmasina vagy rinyagép, inkább szeppenten meredtek rá, vagy elfordultak viszolyogva. Mintha azt mondták volna: az ember nem piszkít az élete fészkébe. Vagy: ne hidd, hogy csak a te életed különleges, nekünk is voltak ábrándjaink, de az élet már csak ilyen, az élet a megvalósultnak a költészete, nem az álmoké. Így viszolyogtak, vagy így pislogtak szeppenten.
Esti minderről semmit nem tudott. Átölelte apját, a térdét, mert avval volt egy magasságban. Mi baj van, kisfiam?, kérdezte az apja olyan kedvesen, ahogy csak egy apától kitelik. Nehéz, olyan nehéz, apa, ismételgette Esti a térdbe bele. Most erre mit mondjak, gondolta az apja, de olyan halkan, hogy senki, ő maga se hallja meg. Értsd meg, én semmi mást nem akarok, hüppögte Esti, semmi mást nem akarok az életben, csak fára mászni. Ahogy ezt kimondta, meg is öregedett.
Torok
Engem nem a könyvek érdekelnek, hanem a dolgok, toppantott akaratosan Esti Kornél nagycsoportos óvodás, mikor már harmadszor akarták lenyomni a torkán a Kelekótya Kaméleont.
Rágicsálás
Ráripakodott az apja, sértetten beszaladt a szobájába. Ült ottan Esti a barna homályban tizenegy esztendője minden – hát mijével is? Még leginkább összevisszaság, vagyis öreges rezignáltság és megbántottság és kedvetlenség és... és semmi. Majd belépett az apja, nem szólt, megsimogatta a padlón ülő Esti fejét, jól van, motyogta, jó kutya vagy. Parányit megmozdította a mutatóujját. Esti régi játékuk szerint azonnal az ujj felé kapott a szájával, jó kutya, eszik, suttogta az apja, hangjában kétségbeesés. Esti oldalról finoman ráharapott a nagy, erős apai ujjra, és boldogan, csaholva rágicsálni kezdte.
Oh
A rossz példa: volt valahány éves, de mindegy is, mindenesetre rászokott Esti az italra. Eluntam a fegyelmezettségemet, évek óta vicsorogva tartom össze magam. Kötetlenség, szeretnék egy kis kötetlenséget. Ilyeneket mondott aggódó apjának, aki aggódott. Nem ismered a pia erejét, vadságát, álnokságát, kiszámíthatatlanságát, csábpotenciálját. A csábpotenciálra Esti legszívesebben azonnal lehúzott volna egy kupicával. Megsajnálta az apját, kicsit. Ne aggódj, oh atyám. Ura vagyok a helyzetnek. Hányni is ritkán hányok, hetente legföljebb egyszer. És arról se feledkezzünk meg (oh atyám), hogy ez az én életem. Ilyen most az életem.
Mindazonáltal, ha éjjel későn ért haza, lábujjhegyen tipegett a szobájába, mint a filmekben, hogy ne ébressze föl az apját (és persze az anyját se, csak ő most nem szerepel a filmben). Apja édesen aludt, akár egy gyerek. Nyugodt szuszogása körbefonta Estit. Mit lehet kezdeni egy apával, aki mindig – majdnem mindig – boldog?, dünnyögte Esti kedvetlenül. Azon a héten még nem hányt.
Bévülről
A kis Estit elrángatni se lehetett a falu templomának orgonájától. Bachot játszott többnyire. Kornélka! Kornélka! Esti tovább játszott. Kornélka jöjjék azonost, kiszenvedett jóságos atyja ura! Esti tovább játszott. Azóta másképp hallja a hangokat. Azóta is játszik, míg meg nem halt. (Még nem halt meg, noha a nála nyolc évvel fiatalabb sógornője a múlt héten hagyott itt minket, bévülről elrohada, így mondták.)
Appendix: Don Giovanni nyitány a lassú Furtwänglerrel: pakoláshoz, leveskavaráshoz ideális. De már a cifrább hagymadaraboláshoz csak Bach! Das wohltemperierte Klavier!
Tervek
A búr háború idején, de könnyen megeshetett volna ez máskor is, Esti elhatározta, hogy eztán rendszeresen fog találkozni az apjával (a fiával), nem ún. apa-fiú beszélgetésre, nem az öreg úr egyre savanyúbb magányát oldandó (nem a fiúba a tapasztalat amúgy is személyre szabott bölcselmeit csöpögtetni), hanem csak úgy, egyszerűen fizikailag a közelében lenni. Sétálni. Hunyorogni. Megérinteni a vállát. A nyakát. Átölelni, hazamenni, sírni.
Találmány
Ugyanakkor történt, hogy Esti kitalálta a kettős sírást. Amikor erre rájött, annyira megörvendett, hogy hetekig képtelen volt ríni, hiába állt ott készen az új metódus. Amelynek az a lényege, hogy oldalvást teszi rá a párnára a fejét, így értelmes alsó és felső szemről beszélni, és az ötlet abban áll, lényegében a gravitációban, hogy a felső szemből átfolyik a könny az alsó szembe. A konkrét megvalósítás igényel némi személyes ügyességet, mert nem elég a fejet fektetni, enyhén előre is kell lógatni, hogy az orrnyergen átforduljon a könnycsepp. Fia halála után így telt Esti élete.
ESTI KORNÉL ÉNEKEIBŐL
Találkozás
A búr háború idején
vagy bármikor
elhatározta
elhatározta hogy eztán
a jövő héttől kezdve
rendszeresen találkozik
az apjával a fiával
Csak úgy
Fizikailag
Fizikailag a közelébe lenni
hol az apjának hol a fiának
Sétálni
Megérinteni a vállát
A nyakát
Átölelni
Hazamenni
Sírni
ESTI KORNÉL ÉLETÉNEK LEÍRÁSA
Rövid leírás
Esti imádkozik.
A leírás orvosi aspektusa
Esti Kornél, mondjon bárki bármit, mániákusan szerette tükrözni a valóságot. Az orvosa csak csóválta a fejét a leleteket nézve, Kornél úr, megint sok volt a tütü, ugye? Esti büszke volt a realizmusára. De hát mennyit, Kornél úr, kérem, mennyit?! Nem mennyit, főorvos úr, hanem mindig! Esti úgy képzelte, hogy a dolgok és az őket leírni szándékozó szavak egybeesnek és szétválaszthatók. Vagyis hogy megfigyel valamit, azt szavakba önti, és így az a valami most már a szavak által is van. Kettős látás, jegyezte meg szikáran az orvos. Ha fehér egér is lesz, azonnal telcsizzen, Kornél úr, kérem.
NYITÁNYKOLLEKCIÓ
Első
Esti Kornél, ez lesz az első két szó, gondolta Esti Kornél, és leírta, Esti Kornél.
Kicsit
2004. február 9-én fontoskodva fölírtam: 16:06. Nevezzetek Esti Kornélnak. – Ezzel ugyan amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon, de legalább van egy nevünk, egy név, amely ugyan már foglalt, de amely épp azt állítja hívogatóan magáról, hogy ő üres, hogy betöltendő, hogy (még!) meghatározatlan – így kéri, hogy tölts be, határozz meg, mondd meg, ki vagyok. Az ember mindig hibás kicsit, szerepel Camus-nél, az ember mindig fiktív kicsit, állítja Esti Kornél létezése egész súlyával.
Törköly
Esti Kornél új regényhősének az Esti Kornél nevet adta, és ettől remélte az önéletrajziság fölszámolását. Ezen aztán jókat röhögtünk, este fess az Esti nő. Emlékeim szerint akkor leginkább törkölyöket ittunk, divatba jött a törköly. Várjátok csak ki a végét, szólalt meg Esti a megszólalás teljes komolyságával, ironikus méltóságával (egész súlyával), és csatlakozott mind a röhögéshez, mind a törkölyhöz.
Bizonyos
Bizonyos értelemben Esti Kornél vagyok.
