Vízlények
Nem kell hozzá más, csak a napfény tökéletes, törött szöge.
Legyen álom és fehér kőlapokat izzítson a nap, a nyugágyon
túl három emberméretű kád. Vagy medence.
Bennük uszonyosok egy múlt időből: delfinnek
nézném őket. Eltagadott fájdalmakhoz kötődnek.
Ebben a szögben a nap épp a koponya tetejét éri:
arányos bizsergés. Leválásra készülünk.
A rendszerszintű problémák nem állnak meg
az egó határán. Traumaismétlésnek hívják.
A síkos testűek belakják az agyvizeket, kíméletlen
lubickolás megy ott. Szemét halak.
Kifogni őket: hentesmunka. Kádba nem vágynak.
Fáj nekik a reflektor, fáj lenni nyelvivé.
Elveszem tőlük a tengert, a kékeket el,
és a bújást. Egy fejben ennyien mégsem
élhetünk. Jön értük a tisztánlátó forróság.
Bontott halak, kiúsztok a tarkó alól,
idézőjelek közé. És még tovább.
Kötődési rendek
Kopó fogak közé űrhajózom, húzok
egy testbe bele. Megint. Nyirkos barlang
a szájbolt, nem adnak erre ingyen
semmi szót. Új feladatom kifigyelni
az itt lakókat, akik véresre cincálják
minden alvásomat. Ez már a múlt,
vagy még a jövő?
Itt találkozom fiatal anyámmal és egy könnyes szatírral.
Kérem, fáradjanak ki a történetemből.
Mit bujkálnak a kopó fogak között?
Fiatal anyám bátor, nevetős. Egy csehszlovák
film főhőse, vadakat terel álmaitokba. Az egyik
én vagyok. A hószőke és a medvebarna.
Próbálok jól artikulálni, de a beszéd nem indul.
Befulladok. A szatír meg csak bőg a háttérben,
mint egy leszázalékolt zsiguli. Pofán csapom.
Pedig nem látom benne még a majmot.
Fiatal anyám és a szatír is maradnának idebent,
a nyelv alatt. Megoldásom rutinos, önfeledt:
esténként elhullatom a fogaimat.
Szökjön végre valaki.
Nulladik néző (Árnyék)
Lazítsd a nyelved.
A tudat elé beparkol egy karaván:
majomfejek burnuszban, bagolycsőr
vörössel kenve, bivalylihegés,
borztunika, totemkacaj.
Piszkos rituálé, zónaidőben.
Szakadt, sötét arcú kis test-
vérek követnek, követelnek.
Hadtestbe tömörült ének:
élő közvetítés a tudat aljadékáról.
Vajon melyik kedvéért leszek szétesett,
melyikért írok végre valami szépet, gépeset?
Lazítsd a nyelved. Lélegezz.
Az árnyéktechnikától látszol csak
olyan nagynak, óriás. Kontárkodsz
a szó elé, mint akinek széles a képe.
Legyező vagy, redőny, reluxa.
Az agyi utakon uralkodsz: kapósak
a költői rosszra.
Valaki száműzött innen, Árnyék.
Pedig te láttál, mielőtt a nyelv trónra ült
volna. Archaikus állat, nulladik néző,
összegyűrt fejű, vasvillás utazó.
Halogén fél
Uszonyos szerveimmel lubickolok
a neonnal áttört akváriumban.
Olyan békésnek vagyok beállítva,
mint egy vízi hulla. Szurkál a meleg.
Az agyi kötések kapósak a rosszra.
Szívtisztításra érkeztem, profi munkát
várok pénzemért cserébe. Törés
a kasban, feszül a bordakosár.
„Lélegezz és engedj el”.
Mi ez a halember-retorika?
Engem az évszak fényviszonyai izgatnak,
a halogénon túli tájak, foton pöttyökkel.
Nem ezek a hőgutában ázó sorok,
forradalmi fészkek, alattomos,
rossz ízű, kicsavart gének.
Fargóból a Farkas
Csontokat fennek ott északon, a fejbúb alatt.
Lereszelt emlékek lapulnak belül: tovább
porladni nincs hova. Ereszkedj, te elszánt.
Ostoba.
Mióta játsszuk ezt a töréstesztet?
Sáros, szürke rohadékok darálják
lendületem. Mocskos, tört közök: életnek
ez kopár. Fend csak a csontjaid északon.
Az erő lassan alakot ölt, a mezőből ellép.
És futni kezd.
Fargóból érkezett farkas. Ruhája díszes,
a fogazat sírfehér. Felzabál titeket reggelire:
célja megnyerő. Átrepül rojtos kontinensek,
kötött izomzat felett. Azt hinnéd: sárkány.
Hátán borzolódik a szőr, kóborszürke,
puha pléd. Megállítani nem szabad.
Gúnyos szerdákon a sötétből egyszer csak ki-
vicsorít.
Öt vers
Kornélia Deres
Listen to the original read by the poet:
I first discovered Kornélia Deres’s work when I was asked to translate these poems by the Petőfi Literary Museum for Deres’s reading at the 2018 Margót Literary Festival in Budapest. What first struck me about these poems was Deres’s precision of language. These poems are at once deeply imaginative and highly intellectual: they force the reader to use her mind’s eye as much as her brain, and the poems themselves rely equally on imagination and intellect to make meaning. It’s no accident that words like “cerebral” and variations on “consciousness” feature so frequently in them.
To listen to Deres speak of art—be it poetry, theater or dance—is to be subjected to her deeply analytical and theoretical interpretations that create a deeper appreciation for whatever the artform. The presence of theories and ideas around consciousness do not bring Deres’s work out of the physical realm, however; the sharp images in her poems, drawn with precise language, bring the worlds she creates here into a very real, tangible space. Her poems are so present to the touch that the reader feels the slippery fish of “Aquatic Creatures” swimming around her.
Touch and sensation are so present in Deres’s poems, that in “Binding Orders” readers follow the speaker inside a body. This poem resonates so strongly with me because in my reading of it, it reflects the ways in which, as women, our cultures, families, lovers, and health care systems keep us locked out of and blind to the inner workings and “mysteries” of our bodies, while also intruding on our bodies in ways we do not always welcome.
To listen to Deres speak of art—be it poetry, theater or dance—is to be subjected to her deeply analytical and theoretical interpretations that create a deeper appreciation for whatever the artform. The presence of theories and ideas around consciousness do not bring Deres’s work out of the physical realm, however; the sharp images in her poems, drawn with precise language, bring the worlds she creates here into a very real, tangible space. Her poems are so present to the touch that the reader feels the slippery fish of “Aquatic Creatures” swimming around her.
Touch and sensation are so present in Deres’s poems, that in “Binding Orders” readers follow the speaker inside a body. This poem resonates so strongly with me because in my reading of it, it reflects the ways in which, as women, our cultures, families, lovers, and health care systems keep us locked out of and blind to the inner workings and “mysteries” of our bodies, while also intruding on our bodies in ways we do not always welcome.
Kornélia Deres is a Hungarian poet, editor, and theatre scholar. She earned a PhD in 2015 from Eötvös University (ELTE) in Budapest, where she now works as a lecturer. Before that, she spent three years at Károli University as an assistant professor. She has published one monograph, two volumes of poetry, and a children’s book. Addressing the dynamics of a dark father figure, her first poetry collection, Szőrapa (Terrycloth Father), was published by the JAK Literary Association for Emerging Writers in 2011 and was awarded the Best Debut Book Prize. Her second poetry collection, entitled Bábhasadás (The Crack of the Puppet), touches upon the interconnections of memory, dreams, cognition, and fiction. It was published by the prestigious Jelenkor Publishing House in 2017, receiving many positive reviews. Her next poetry collection is forthcoming in 2020. She has twice participated in the Visegrad Literary Residency Programme and is a winner of the Móricz Zsigmond Literary Fellowship.
Timea Balogh is a Hungarian American writer and translator with an M.F.A in creative writing from the University of Nevada, Las Vegas. A 2017 American Literary Translators Association Travel Fellow, her translations of Hungarian poetry and prose have appeared or are forthcoming in The Offing, Brooklyn Rail, Split Lip Magazine, Waxwing, Two Lines Journal, Lunch Ticket, and the Wretched Strangers anthology by Boiler House Press, among others. Her debut original short story was published in Juked magazine and was nominated for a PEN/Robert J. Dau Short Story Prize for Emerging Writers. She has short stories forthcoming in Prairie Schooner and Passages North and poetry forthcoming in Homonym. She studies literary translation in Budapest, Hungary. You can tweet her at @TimeaRozalia.
