Úgy véljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó. Hogy mégsem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé a regény, elsősorban főhőse enyhén szólva furcsa reakcióin múlik. Azt még érthetőnek találjuk, hogy kamasz hőse nem fogja fel azonnal, mi is történik körülötte (a munkaszolgálatosok behívása, a sárga csillag kötelező viselete stb.), de azt már nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve miért látja »gyanúsnak«, a kopaszra nyírt foglyokat. A rosszízű mondatok tovább folytatódnak: »az arcuk sem volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előre meredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan zsidóknak látszottak minden tekintetben.«
Elhihetetlen az is, hogy a krematóriumok látványa »bizonyos tréfák«, »egyfajta diákcsíny érzését« keltik benne, hiszen tudja, hogy megsemmisítő táborban van, pusztán zsidó volta elég ahhoz, hogy meggyilkolják. Magatartása, visszás megjegyzései taszítják és sértik az olvasót, s bosszankodva olvassa a regény befejezését is, hiszen a regény főhősének eddigi magatartása, részvétlensége nem ad alapot arra, hogy erkölcsileg ítélkezzen, felelősségre vonjon (pl. a házukban lakó zsidó családnak tett szemrehányásai). Szólnunk kell még a stílusról is. Mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott, sajnos gyakoriak az ilyenfajta fordulatok: »...nagyjában-egészében valóban...«; »igen természetesen, s kissé emellett...«
Kéziratát ezért visszajuttatjuk Önnek.
Üdvözlettel."
*
– Írtam egy regényt – jelentettem ki szerényen.
– Á! – lelkesedett Van de Gruyn.
– És nekem egy szót sem szóltál róla?! – nézett rám Sas, sértődötten.
– Mikor fog megjelenni? – tapintott rá a praktikus oldalra Gerendás.
– Épp ez az: nem fog megjelenni – mondtam.
– Hogyhogy?
– A kiadó visszautasította.
– Á, já, úgy – jegyezte meg kissé idegenes kiejtéssel Mynheer Gruyn, miközben arcán tartózkodó kifejezés jelent meg.
Sas viszont annál élénkebbnek látszott: melyik kiadó utasította vissza, és miért – akarta tudni. Azt feleltem, hogy az okot nem tudom, de kaptam egy ostoba levelet, amelyből nyilvánvaló, hogy a regényt vagy félreértették, vagy nem akarják megérteni, mert – magyaráztam – ügy tűnik, hogy valamennyi találatát esetlegességnek, a vakmerőségeit ügyefogyottságoknak, egész következetességét pedig eltévelyedésnek nézik.
– Miről szól a regény? – kérdezte Sas.
Miért, miért nem, de mi tagadás: zavarba jöttem.
– Amiről – mondtam óvatosan – minden regény: az életről.
Csakhogy Sastól korántsem lehetett ilyen olcsón megszabadulni:
– Hagyjuk most a tőled megszokott magasröptű filozófiai fejtegetéseket – intett le. – Azt kérdeztem, hogy a te konkrét regényed konkrétan miről szól. Ma játszódik?
– Nem – mondtam.
– Hát mikor?
– Úgy... a háború idején.
– Hol?
– Auschwitzban – leheltem.
Kis csend.
– Persze – jegyezte meg Van de Gruyn vonakodó részvéttel, mint aki egy félig gyógyult leprással beszélget
–, te Auschwitzban voltál.
– Igen – mondtam.
– Neked elment az eszed – tért magához első megrökönyödéséből Sas. – Regényt írni Auschwitzról?! Ma?! Ki fogja azt elolvasni?!
– Senki – mondtam –, mert nem adják ki.
– Talán – kérdezte – azt vártad, hogy majd a nyakadba borulnak?
– Miért ne? Egy jó regény – mondtam.
– Jó? Mi az, hogy jó?
– Mi volna? – hebegtem. – Jó, az jó. Önmagában nyugvó izé... Szóval... Jó, an und für sich, hogy úgy mondjam.
– An und für sich – tekintett Sas, mintegy a szavaimat tolmácsolva Gerendásra, majd lassan ismét felém fordította elegáns, keskeny, hegyes orrú fejét, mely félig lehunyt pilláival, a vörhenyes arcát keretező sárgás oldalszakállával szomorú, sokat tapasztalt álmos rókára emlékeztetett. – An und für sich – ismételte szelíden. – De kinek jó? Mit lehet kezdeni vele?!... Hol élsz te, melyik bolygón? – érdeklődött egyre bánatosabban. – A kutya sem ismeri a nevedet a szakmában, és erre te fogod magad és beállítasz egy regénnyel, ráadásul egy ilyen témával...
– Ez a Sas – próbálta Mynheer Gruyn elsimítani a dolgokat – semmit sem változott. Mindig ilyen... hogy is mondják csak... azesz pónem volt – talált rá boldogan a keresett szóra. – Emlékszel, amikor...
De Sast most már nem lehetett megállítani; és tulajdonképpen engem sem.
– Szóval nekem nincs jogom jó regényt írni?! – hallottam a saját hangom mérges vakkantását.
– Pontosan így precíz – örült meg Sas. – Magam sem fogalmazhattam volna meg különbül. Jó regényt, öregem, nem tőled várnak. Milyen előzetes bizonyítékod van neked arra, hogy jó regényt írhatsz?... Még ha, tegyük fel, tényleg jó volna: akkor is, mi rá a garancia? A szakember, öregem, nem fog csak úgy egyszerűen hinni a saját szemének! A nevedet nem ismeri – számlálta ujjain –, nem áll mögötted senki, a téma nincs a levegőben, senki sem akar veled adu ászt ütni: mit akarsz tulajdonképpen?
– És ha – kérdeztem – valaki, mondjuk, egy zseniális regényt nyújtana be?...
– Nyilván magadról beszélsz – vélekedett Sas.
– Tételezzük fel – egyeztem bele.
– Először is: zseniális regény nincsen – világosított fel Sas türelmesen. – Másodszor, ha mégis van, annál rosszabb. Ez egy kis ország; itt nem zsenikre van szükség, hanem tisztes, dolgos állampolgárokra, akik...
– Jó, jó – szánt meg Van de Gruyn –, de ha már egyszer megcsinálta azt a regényt... Esetleg – kockáztatta meg óvatosan – ideadhatod... Még két hétig maradok, esetleg átfutnám...
– Kint vagyok vele a vízből! – mondtam. – Fordítsd le és adasd ki Hollandiában!
Mynheer Gruyn meghökkentnek látszott:
– Én – mondta – nem foglalkozok fordítással. Még nekem is szükségem van néha segítségre a nyelvben. – Izgalmában egyre rosszabbul beszélt magyarul. – Ez tisztára... hogy is mondják... absurdity!... Egyébként – tért lassacskán magához – a regénnyel nálunk, a Nyugaton sem könnyű: ott vannak a jó profik, ugyebár, akik tudják, hogy kell megcsinálni. Egy ilyen témát, hogy az biznisz is legyen, hát ahhoz már kell valami! Az Anna Frankkal a hollandok ezt a témát már izé...
– Letudták – siettem a segítségére.
– Na nem egészen, de ha nem tudsz valami újat... valamit hozzátenni... És nálunk, a Nyugaton sem egy jó ajánlólevél egy regénynek, ha egyik kiadó már visszaadta... Hacsak nem – jelent meg némi tétova tűnődés az arcán – a szerző personalityje olyan esetleg, hogy...
– Nem fogom lecsukatni magamat azért, hogy nálatok rövidlejáratú szenzáció legyek! – mondtam.
– Ebben ne is reménykedj! – sietett megnyugtatni Sas. – Manapság nem olyan könnyű minálunk börtönbe kerülni egy könyvért!
– Bezzeg a régi szép időkben! – röhögött felszabadultan Mynheer Gruyn. – Emlékeztek, amikor...
– Ma sokkal civilizáltabban zajlanak nálunk az ilyen dolgok – folytatta Sas zavartalanul.
– Igen, mindenkitől ezt hallom – kapott a szón a Mynheer. – Nagyon szépen fejlődtetek: a kirakatok csinosak, az emberek jól vannak öltözve... De hol a sok régi, klassz pesti nő?!
– Itt vannak – mondta Sas –, csak nem veszed őket észre: te sem vagy már az a tizenhét évvel ezelőtti nyalka huszártiszt, öregem...
Egyszóval az ügyem kezdett végre lejárni, mint egy unt hanglemez. Sas ellátott még néhány jótanáccsal: írjak novellákat, próbáljak betörni az irodalmi lapokhoz; így lassacskán megszokják, sőt talán még emlegetni is kezdik majd a nevemet. Akkor aztán csatlakozzam egy irodalmi csoportosuláshoz: mindegy, hogy melyikhez – mondta –, az ilyesmi amúgy is kiszámíthatatlan.
– Egy irodalmi csoportosulás – oktatott türelmesen – olyan, mint egy hullám; hol a magasba csap, hol lebukik, de hordalékát mindig magával hurcolja, akár a hátán, akár a völgyében, és végül mindig elsodorja valamilyen kikötőbe. – Írók példáját említette, akik így jutottak révbe, ki lassan, ki hamarább. Némelyek közben kihullanak a sorból, öngyilkosok lesznek, elhagyják a pályát vagy idegklinikára kerülnek; mások viszont boldogulnak, húsz-harminc év múltán kiderül róluk, hogy nagy írók, éspedig ugyanazon műveik révén, amelyeket eddig a kutyába se vettek: ettől fogva azután – ha még mindig élnek – becézik, ünneplik, kényeztetik őket, és ezen éppúgy nem lehet változtatni, mint a korábbi mellőztetésükön.
– Vagy – folytatta – bele kell trafálni a közepébe. Vagyis – mondta – ki kell szemelni azt a problémát, amely az adott pillanatban – úgymond – épp a felszínen van: ez esetben megtörténhet, hogy egy addig ismeretlen nevű írót is felkapnak, mert – mondta Sas – valaki, vagy valakik számára épp kapóra jön a könyve, s felhasználható érvül vagy ellenérvül, botránykőnek vagy lobogónak.
A Mynheer is elmondta, hogy náluk, a Nyugaton sincs ez sokkal különbül, ámbár ott kétségkívül szabad az érvényesülés piaca. Node mit ki nem kell találni, hogy ez a piac azután meg is nyíljon az ostromlók előtt! Van, aki meztelenre vetkőzik a királynő fogadásán; mások sebességi rekordokat állítanak fel, szakadatlanul válnak és újra nősülnek, gyanús szektákhoz csatlakoznak, vagy kábítószeres mérgezéssel a kórházba vitetik magukat, hogy legalább ezen a módon forgassák a nevüket az újságokban. Ő maga – Mynheer Van de Gruyn – is torkig van már a humoros történetekkel, az állandó önismételgetéssel. Van egy komoly regénytémája. Be is jelentette az ügynökének. Mármost az ügynök nem emelt semmilyen kifogást ellene, mindössze két szerződést rakott eléje. Egyet a szokott humoros történetekre, de a szokott honoráriumot egy harmadnyi összeggel megtetézve; egy másikat pedig egy regényre, éhbérért, és ráadásul azzal a kikötéssel, hogy az elkészült kézirat első felének bemutatásakor az ügynökségnek jogában áll még ezt a szánalmas szerződést is felbontania.
– Nem mondom, hogy egyszer majd nem írom alá; de most még nem engedhetem meg magamnak.
– Így van ez – jegyezte meg Sas Árpád –: az ember nem mindig azt csinálja, amit szeretne.
– Vagy pedig meg kell fizetni az árát – tette hozzá a Mynheer. Már régóta nem is hozzám beszéltek. Egy balek ült köztük, akinek a feje fölött két tapasztalt, okos ember kellemesen megértette egymást.
De már én se nagyon figyeltem rájuk. A vendéglőterasz megtelt, az őszi napsütés éppoly bágyadtnak és szórakozottnak tetszett, akár az én szertekalandozó figyelmem. Sas és Gerendás társalgásának neszeibe más hangfoszlányok is belévegyültek. Koccantak a tányérok, odakint az úton olykor eldörgött egy-egy autóbusz. Balra d'Artagnan bajuszú, korosabb pasas ült, elszántan vidám mintájú nyakkendővel, vele szemben jó karban tartott, igyekvő mosolyú hölgy.
– I like some pictures – mondta a pasas, mélyértelmű pillantással, kezében kolbászos szendvicset tartva.
– Ej lájk dzö mjuzik – mondta a hölgy, e közlés tartalmát messze meghaladó mosollyal, kerékbe tört angolsággal.
– Ahogy én emlékszem, két csomag volt egybe kötve – ütötte meg fülemet egy kaffogó hang. Apró öregember volt, néhány felcicomázott öregasszony körében: hatalmas füleivel, fonnyadt arcával és a feje tetején tarajjá összesodródott, ritka hajával dühös huszármajomra hasonlított.
Csak futólag hallottam közben, hogy a jövő tavaszra Sas meghívatta magát Amszterdamba.
– Lehet, hogy pont nem leszek otthon – mondta a Mynheer. – Valamikor a tavasszal át kell repülnöm Amerikába. De az egyik vendégszoba természetesen...
A d'Artagnan-bajusz megmártózott egy pohár sör fehér habfürdőjében.
Az öregasszonyok asztalánál élénk, rikácsoló hangzavar támadt:
– Te mindent jobban tudsz! – rikoltotta az egyik, kivörösödve, a felháborodástól remegő fejjel.
– Igenis, én mindent pontosan tudok! – kaffantotta az öreg kanvezér. A vénasszonyok hirtelen megjuhászodtak: csend lett. Az öreg nagyot horkantva nézett szét közöttük, alsó műfogsora fenyegetően felugrott, majd ismét visszakerült a helyére.
A mi asztalunknál közben Sas kis angol kocsija került szóba, amelyhez alkalmasint pótalkatrész kellene. A továbbiak folyamán felmerült, hogy megpróbálná lefordítani és elhelyezni Gerendás egyik politikamentes humoros kötetét:
– Legalább megtanulok hollandul: norvégból már fordítottam. Ha megakadok, majd segítesz – mondta vidáman.
Szétnéztem: körülöttem csak úgy fortyogott, bugyogott minden, szavak cirpeltek mindenfelé, mint láthatatlan távírópóznák láthatatlan sürgönydrótjain, ötletek, ajánlatok, tervek és remények pattantak át egyik fejből a másikba, mint villogó elektromos kisülések. Igen, ebből a nagy, általános termelésből és fogyasztásból, a világnak ebből a gigantikus anyagcseréjéből én valahogy kimaradtam; és e pillanatban megértettem, hogy ezzel dőlt el a sorsom. Nem fogyasztok, és nem vagyok fogyasztható.
– Mennem kell – álltam fel.
Nem nagyon tartóztattak.
„Most itthon ülök."
.jpg)
